Két véglet létezik: valaki vagy teljesen odáig van a filmért, vagy egész életében bánja, hogy rápazarolt másfél órát. Én az első kategóriába tartozom. Mondjuk ha nem érted meg a film kulcsát, akkor a második kategóriának a tagja leszel. Bár bevallom nekem sem esett le elsőre, hogy mi lenne ennek a filmnek a lényege. Sajnos manapság az ember megszokta, hogy amit néz az szórakoztat, és egyből világos, gondolkozni lusták vagyunk. Hát igen, mindig utólag okosabb az ember.

A történet Laura Kasischke regényén alapul. Van két 17 éves elválaszthatatlan barátnő, Diana és Maureen, akik nem csak hajuk színében, de személyiségükben is eltérnek. Diana zabolátlan, merész, kicsapongó életet él, megkeseríti az anyja életet. Ezzel szemben Maurren visszafogott, vallasás, egy minta kamasz. Határozott elképzelési vannak a jövőjéről (család, gyerekek stb.), míg legjobb barátnője beleveti magát a nagybetűs életbe (abortusz, drog). Mindez persze addig, amíg egy kattant iskolatársuk el nem határozza, hogy végez a suli rossz arcaival. A lányok életük legnehezebb döntésével találják szembe magukat: melyikük menjen a halálba?

Egy professzor beszéde lesz a filmnek a kulcsa, aki azt mondja hogy az emberekben mindig felmerül a kérdés, hogy milyenné váljanak. Ebben a döntésben a legfőbb vezetőnk a képzelőerőnk, az a képesség, hogy kiragadjuk jövőbeni önmagunkat az előttünk álló számtalan lehetőség közül. Ez reményt ad, hogy befolyással lehetünk a sorsunkra. Diana pont ezt teszi, amikor a barátnője és közte választani kell. Van egy szemvillanás, ahol tulajdonképpen lejátszódik előtte képzeletben, hogy milyen is lenne az élete, ha ő marad életben. Az lelkiismeret furdalás ott lenne minden nap, hogy miatta halt meg a barátnője. A fiatal Diana és az idősebb Diana életébe idősíkváltások útján kaphatunk betekintést.
 

Ki kell, hogy emeljen a szereplőgárdát és persze a stábot. Vadim Perelmen ismét megmutatta sziporkázó tehetségét. Uma Thurman és Evan Rachel Wood alakítják Diana két arcát, az öregebbet és a fiatalabbat. Jobb párosítást nem is találhattak volna. A színészi alakításban nem találhatunk különbséget. Ragozhatnám persze tovább, hiszen a ott van még a bámulatba ejtő képi és érzelmi világ.

80%