Tudjátok, sétálgattam, a járdán. Miközben eme igen fontos és egészséges tevékenységet végeztem, arra lettem figyelmes, hogy a jobb lábam valamivel nehezebb lett. Nem tudtam hirtelen mi lehet ez a furcsa súly növekmény; az első reakcióm az volt, hogy oda néztem, na és mit láttok, na mit, hogy mára igen szerencsés napom lesz. Valahogy nem bizonyult igaznak, mert megnéztem a Kamuzsarukat, egészen a végéig, szenvedtem, nagyon.

A történet: Két luzer-senki kamu rendőrnek áll.

Az el kell ismernem, hogy volt a történetnek nettó tíz perce, mikor majdnem tudtam rajta röhögni. A két főszereplő mikor kezd rájönni mennyire király rendőrnek lenni, ezekben a szituációkban volt potenciál. Azonban, mikorra kibontakozott a főkonfliktus, érezhetően leült az egész és csak egy erőltetett akció film lett. És akkor megmutatom a film egyetlen pozitívumát. Ha kíváncsi vagy klikk a továbbra.

Szórakoztató mese nem csak fiataloknak! Aki szerette az első részt, az rögtön ugorhat is neki a családdal a másodiknak, mert a folytatás sem szégyenkezhet megbújva a sarokban.

Az animációk rendben vannak, még a történet is tartalmaz elegendő fordulatot, szóval a figyelem sem fog szerteszét kalimpálni. Más meg nem igen kell ide, úgyhogy aki nem nézte volna meg eddig és egy kisebbfajta kikapcsolódásra vágyik, akkor meg is találta.

Jason Statham megint akciózott egyet és azt kell hogy mondjam, hozza a szokásos formáját, amit megtett már a közelmúltban itt és itt, na meg itt is. Az a közös ezekben a filmben, hogy biztosan hozza a tökös, a kemény, nyomban meghalsz, ha rám nézel figurát. A Harcban élve viszont többnek látszott, mint ami végül lett, pedig még James Franco is szerepel benne.

A történet annyira nem érintett meg, hisz kb. címszavakban elmesélhető az egész: beépült zsaru, banda vezér sittre vág, családi tragédia, költözés, új város, helyi és múltbéli problémák, dirr,durr, csitt,csatt...

Amit nem igazán tudok még most sem, hogy James Franco mit csinált ebben a filmben. Az előzetesben úgy próbálták eladni, mint egy vidéki kemény legényt; ő lesz az a helyi vagány, aki egy kicsit megtudja sebesíteni Jason Stathamet. Hát nagyon nem, mert csavartak egyet a sztorin, ami nem feltételen jelent minőségi ugrást. Szóval Franco helyet egy random csúnya arcút is találhattak volna. De hát a plakáton mégis több marketing értéke van, mint egy nevesincs senkinek.

Szóval, aki tudja, akarja, van ideje, nézze meg, oszt majd meglátja, vagy válasszon ki az elmúlt évekből egy Statham filmet és garantálom, hogy látta az összeset. Amiben nyilván jó Jason, hogy ezeket a figurákat, mint egy jó iparos, megbízhatóan hozza. Ez a film, hogy is mondjam, nézhető, fogyasztható, akció nyomokban tartalmaz, de szépen kérlek Jason, a fegyver jól áll a kezedben, de dráma az arcodon annál kevésbé, ezért az utóbbiból több, az előbbiből viszont minél kevesebb.

Nem fogok hosszan értekezni róla, mert szerintem egyáltalán nem rossz film, csak éppen írni sincs sok mindent róla. Az eredeti RoboCop-ra már nem is emlékszek, csak az tudom, hogy anno láttam, de konkrétan miről is szól, arról csak haloványka emlékek derengenek. De nem tévedhetek nagyot, ha azt gondolom, hogy több egyezést mutat a most tárgyalt darabunkkal. 

A film kellően pörgős ahhoz, hogy ne aludjon be az ember se mellette, se alatta. Voltak egészen kellemesen, jól megkoreografált akció jelenetek. Amivel végül is elszúrták egy kicsit, az a főellenség hiánya. Igazán írhattak volna egy méltóbb rossz arcot is. A legidegesítőbb karakter címet a feleség megérdemelten gyűjti be. 

A főszereplő ember az elején vékony jégen táncolt a komolyan vehető robotzsaru szerepben, de aztán megkapta a fémvázat, onnantól kezdve bárki lehozta volna.     

Szóval, annyi lenne most hirtelen, megtekintése ajánlott, csalódás faktor piros zónában mozoghat, de éppen hogy elviselhető mennyiségben. Egyébként mialatt néztem, teljesen olyan volt, mintha a Dredd-t látnám  egy az egyben, kb. minőségben is hasonlók. További szép napot!

Most kerültem alkotó válságba, mert erről a filmről - romantikus/időutazós mivolta miatt - mindenképp rosszat akartam írni, erre meg olyan szinten megleptek, mondjuk miután megnéztem ki írta/rendezte a filmet, nem is volt kérdés, hogy dobhatom sutba a negatív felhangokat, mert Richard Curtis remek történettel prezentálja a nagyfokú szentimentalizmustól mentes filmjét.

A történet Tim köré épül, aki megtudja az apjától a huszonegyedik születésnapján, hogy a család férfi tagjai - most kell megkapaszkodni - tudnak az időben utazni. Döbbenet, hát valahogy Tim is így állt dologhoz, még hogy időben utazni, hagyámá'. De Timnek be kell látni a "nehéz" tényeket, tényleg képes az időben utazni, persze, néhány ökölszabály erősen ajánlott betartani. Amivel most nem untatnám az olvasót, mert ennyit sem akarok lelőni a filmből, hisz azzal erősen rontanám az élményt. 

Még mielőtt azzal jönne valaki, ugyan már, még egy film, amiben a időutazás téma, hisze látunk már olyan az Idő utazó feleségében, ez igaz is, csak nem így. Ugyanis, az a film elég depresszív, ezzel szemben a About Time még ha tartalmaz is szomorúságra okot adó momentumokat, mégis a végén úgy áll fel az ember, hogy kap egy pozitív képet az életről, ha ehhez kellett is használni az időutazást, mint ugródeszka.

I'm going to go into the bedroom and put on my new pajamas, and in a minute you can come in and take them off.

Ha már témánál vagyunk. Nos, igen, az időben való mászkálást Tim nem a meggazdagodáshoz használja, hanem csak szerelmes akar lenne, és miután megtalálta az igazit, az időben való ugrálást csak azért használja, hogy maga a kapcsolat minél tökéletesebb legyen, ami mi szemszögünkből csalás, de ez van. Mint, mindenek ennek is meglesznek az árny oldalai, ugye, felmerül egy kérdés, mi lesz akkor, ha vissza megy, megváltoztat egy esemény, akkor elindít egy másikat, akkor az ő életedben milyen változást fog eszközölni, ezért Timnek mindegy tanulási folyamaton is át kellet esnie. Az elején sok kínos helyzetbe manőverezi magát, a végén pedig elég ügyesen használja a képességét. De lesz itt még jól kidolgozott apa-fia kapcsolat, meg egyebek, de az meghagyom, annak aki felakarja fedezni a filmet.

A női főszerepet Rachel McAdams formálja meg (teszem hozzá rutinból), maga természetes szépségével még mindig kitűnően illik az ilyen szerepekhez, a kissé lesajnált jogász fiút Domhnall Gleeson testesíti meg. A sráccal voltak fenntartásaim, de be tudta bizonyítani az ellenkezőjét, jó párost alkottak. Bill Nighy-ről csak röviden annyit, hogy még mindig zseniális. 

Merem ajánlani a filmet, remek kikapcsolódást nyújt, még a két óra játék idő ellenére is. 

Az utóbbi időben láttam pár közepes filmet, de szerencsére a Mellékhatások minden szempontból pozitív csalódás, mert Steven Soderbergh (Magic Mike) megint megtudott lepni, nem is akárhogyan.

Miről van szó? Emily (Rooney Mara) élete kisiklik, a férje börtönbe kerül bennfentes kereskedésért, az addig megszokott miliőből kiesik, depressziós, pszichiáterhez jár, rengeteg gyógyszert szed. Már kezd rendbe jönni mikor a férjet (Channign Tatum) kiengedik és újra előjönnek a depresszió tünetei, csak sokkal durvábban. Újra orvoshoz kerül (Jude Law). A helyzet viszont nem ilyen egyszerű (először azt hittem a gyógyszerek lesznek a központban, de nem), mert vannak itt csavarok, amiről egy mondatot nem érdemes írni, mert elrontanám a filmélmény.

I'm not crazy, you know I'm not crazy.

A történet tartalmaz annyi csavart, hogy nem lehet unatkozni a lassan folyó események miatt, egyrészt azért, mert a rendező szépen építi fel a karatereit és a sztorit is sikerül úgy variálni, hogy a film elejéhez képes a végére kapunk egy más jellegű filmet.

Két színészt mindenképp érdemes megemlíteni. Jude Law mintha rá írták volna a pszichiáter szerepét, Rooney Mara pedig sziporkázik a depressziós szerepben, van jövő a csajban. Channing Tatum és Catherien Zeta-Jones viszont teljesíti a kötelezők, de nem is voltok annyira előtérben.

Remélem sikerült felhívni a figyelmet a filmre ezzel a kis szösszenettel, szerintem érdemes rá időt szánni, fordulatokban gazdag, remek képi világ szépen fényképezve, jó színészi alakításokkal.

Tényleg csak röviden, mert hogy is mondjam, nem egyszerűen emészthető, szóval, nem áll fel könnyen ember utána.

Miről is van szó? Chris (Emile Hirsch) a tartozása miatt életveszélyes helyzetbe kerül, az egyetlen lehetősége a kalamajkából kikerüli, ha megszerzi az anya életbiztosításáért járó pénzt, de a muter biztos nem fog a közeljövőben meghalni természetes úton, így az apját, meg a mostohát is bele akarja venni a buliba. Kis noszogatás, majd terv készítés. A gond, hogy egyik sem tett még el láb alól senkit, így jön a képbe Gyilkos Joe - aki szíves örömest megcsinálja a munkát, némi letét mellett, ha esetleg nem kapná meg a pénzét. A letét tárgya Chris húga, akivel Joe szerelmi légyottot folytat. Miért ne, hisz az ő tulajdona, a lelkileg sérült lánnyal minden meg lehet tenni, hiszékeny, befolyásolható, hisz lelki sérült szegény.

Komolyan az ember fiának a gyomra kifordul ettől a filmtől, az összes szereplő olyan retardált, hogy elmondani nem lehet. Élő példája az emberi butaság, gonoszság, kapzsiság, rövidlátás, kicsinyesség, aljasság határtalanságnak. Lehetne folytatni ezt a végtelenségig, minden szereplő a maga szintjén teljesen beteg, nincs egy épeszű a környéken, az szent. 

A színészek közül kiemelendő Matthew McConaughey, aki a bérgyilkos szerepében parádés. Ráadásul mostanában egészen jó filmekben szerepelt és fog is szerepelni. 

Kendőzetlenül tolja a néző arcába William Friendkin rendező a mocskot, dominancia kierőszakolásának megalázó eszközeit, amerika lecsúszott környékeinek mindennapjait meghatározó fertőjét. Remek film, nem láttam mostanában ennyire nyomasztó darabot.

Egy negyvenes nő, aki úgy érzi elmegy mellette az élet, de ez nem mehet így tovább. Mit lehet ilyenkor tenni? Jönnek az új trónkövetelők, munka szar, férfi nincs, szex, uhhh kényes téma, aha, megvan, felszedünk egy hozzánk képeset fiatal srácot, akivel lehet bizonyítani, na ki is itt a MILF?.

Szóval az van, hogy a nő, aki úgy érzi nem tud érvényesülni a rideg, konzervatív, tartózkodó stílusával, ráadásul a főnöke is állandóan cseszteti a munkahelyen (nem lesz így előléptetés), hogy neki olyan emberek van szüksége akik nem szürkék (fel kell ülni a gázrezsóra, volt már ilyen tanács a történelemben), tehát, ha akar még munkát magának, akkor kezdjen ezzel a helyzettel valamit. Ekkor jön sugallat, a nagy ötlet, hogy van az a srác, akit megismert a repülőn, pontkapórajön, jó lesz ő egy kifutó fiúnak, akiről eleget lehet beszélni, mutatkozni. Tudjuk, hogy szokott ez ilyenkor végződni - szexel, na ugye. 

Alapesetben szeretem a francia filmeket, a romantikát rózsaszín ködben átitattató love storykat meg egyenesen imádom. Mi van? Igen. Gyengéim. Tudtam is rögtön az elején, ez az én filmem, annak ellenére is, hogy harmat gyenge a történet terén. Megbocsátok! Minden második romkom ilyen, szóval, nézeti magát, vicces egy kicsit, mike'még. 

Nos, mit is mondhatnák, nem hiszem, hogy több van ebben az írásban, csak gondoltam megjegyzem, láttam, nem volt rossz, kihagyható, de, mit is akartam még, nem emlékszek, belezavarodtam, na mindegy, megyek. További szép napot.

Röviden emlékezzünk meg, hogy tavaly végre befejezték a Másnaposok trilógiát, amiben egy résznél több nem igen volt, de mivel annyi zöldhasút termelt zsebébe a stúdiónak, hogy egyenes út vezetett ehhez a bosszantó, felesleges lejtmenethez. Amivel csak annyit értek el, hogy rossz szájízzel kellet konstatálni, hogy egyre és egyre rosszabb és rosszabb lett.

So long, bitches!  I believe I can fly… I love cocaine!

A harmadik, egyben befejező rész minden volt, csak nem vicces, de annál inkább feszengős. Mióta röhögünk azon, hogy az autópályán egy idióta lefejez egy zsiráfot egy hiddal, mióta röhögünk azon, hogy egy apa meghal, mert a gyereke annyira retardált, hogy a tulajdon apját sírba viszi, ráadásul a temetésen azt fejtegeti, hogy inkább az anyucinak kellett volna először feldobni a pacskert... és lehetne folytatni, ez a vígjáték az erőltettet poénok tárháza.

I can’t believe my daddy is dead.  I can think of so many people I’d rather have died first, like my mother.

Nem kell félni, több rész nem lesz belőle, legalábbis addig, amíg valamelyik ki nem találja egy szivarfüstben áporodott szobában, hogy van még ebben annyi, hogy egy rebootot megér a dolog. Na, attól mentsen meg minket az égiek. 

Nem írok a részekről külön-külön, azért itt megosztom százalék pontokat: 

The Hangover Part 1: 80%, The Hangover Part 2: 60%, The Hangover Part 3: 40%.

Családi vígjáték egy összeállt kamu családdal, akik csak azért viselik el egymást, mert le kell szállítani pár tonna csempész marihuánát Mexikóból, mert különben "eltörik a nyakát" a családfőnek, mellékesen. 

We’re just pretending to be a family to smuggle drugs across the border

Nem tagadom, voltak fenntartásaim, mert hasonszőrű társi a közelmúltban okoztak annyi lelki traumát, hogy ez a darab is lehetett volna annyira rossz, hogy maximum kutyát dobálni lenne jó. No azt azért mégse, mert még jön a jard és állatkínzásért elvisznek, de szerencsére nem okozott se lelki, se testi elváltozást. Még szórakoztató, mifene.

Voltak egészen elviselhető jelenetek, a karakterek sem rosszak, Jennifer Aniston negyven pluszosan remek formában van (ezt meg is csodálhatjuk a filmben). Noha, ténylegesen azt sem mondanám, hogy ne láttam volna ennél jobbat már a témában, de nyilván a manapság felelhető merítésből kiemelkedően elviselhető, úgyhogy, aki eddig nem próbálkozott vele, teheti nyugodtan.