Valami épkézláb kritikát kéne össze hozni, ami nem is olyan egyszerű feladat egy olyan film esetében, ami be is jött meg nem is (inkább nem). Hogy mi tetszett meg mi nem, azt hagyuk későbbre. Előbb tisztázzuk le, amit leírtam ide már sokszor, hogy az ilyen thrillerek nem nagyon hatnak meg, így voltam A bűn árfolyamával is, amire nemhogy hasonlít A kettős játék, hanem az értelmezésemben ugyan az volt. Annyi különbség azért akad, hogy A Kettős játékot nem vették annyira komolyan, több poénosnak szánt duma volt benne (az más kérdés, hogy nevettél-e rajta).



A történet: „Claire Stanwick CIA tisztviselő és Ray Koval brit titkosügynök otthagyják a kormányzati hírszerzés világát, hogy megszedjék magukat a két rivális multicég közt dúló, jól jövedelmező hidegháborúban. A küldetésük? Biztosítani egy termék titkosságát, amely egy vagyont hoz annak a cégnek, amely előbb szabadalmaztatja azt. Ugyanis megbízóik - Howard Tully iparmágnás és Dick Garsik vezérigazgató - semmilyen eszköztől nem riadnak vissza. Ám ahogy a tét nő, a rejtély fokozódik és a taktikák egyre mocskosabbá válnak, Claire és Ray számára a legravaszabb titok mégis egymás iránt érzett egyre növekvő vonzalmuk lesz. És ahogy próbálnak egy átveréssel a másik előtt járni, a két munkamániás profi azon kapja magát, hogy ármánykodásaikat az a valami veszélyezteti, amit nem tudnak kicselezni: a szerelem.”

(by filmkatalogus.hu)

A filmet Tony Gilroy (Michael Clayton) rendezte, akinek a neve nekem szinte garancia volt a jó filmhez, de csalódnom kellet. A rendezés és a fogatókönyv (az is ő írta) nem nyerte el a tetszésemet, ugyanis próbálta nem annyira komolyan megfogni az egész sztorit, viszont nem sikerült neki, ami baj.

Hiába is akarom azt mondani, hogy így kell egy ilyen filmet elkészíteni, ugyanis hazudnék, mert unalmas. Egy valami mentette meg, hogy ne hagyam ott egészet, úgy ahogy van, az az, hogy mindig akadt egy-két jelenet, egy jó helyen elsütött párbeszéd, ami eredményezte azt, hogy végig szenvedtem ezt a csöppet sem rövid darabot ( két óra). Ha már itt tartunk. Túlságosan hosszú. Ez azért sem jó, mert nem tesz jó a filmnek, sőt, a nézőnek sem, mert fárasztó, és az unalommal meg nem tudsz mit kezdeni, ezért elkezdesz kiegészítő tevékenységet tenni, ami azon nyomban minősíti is a filmet.

Clive Owen mostanában hasonló filmekben szerepelt, vagy jó ez vagy nem, én az utóbbi véleményen vagyok. Nem is vele volt a igazából a gond, hanem Julia Roberts-l, aki valami érhetetlen okból régen - szerencsére mostanában már nem - elismert, mi több, legjobban kereső és keresett színésznője volt. Máig nem értem hogy miért, de ezt most mellékes is. Az a nő olyan fejjel nyomta végig az egészet, mintha krónikus hasmenése lenne és nem győzne a görcsökkel küzdve zabálni az Imodiumot. Hihetetlen mértékben idegesíttet, habár ez betudható annak, hogy nem vagyunk egy hullám hosszon. A többi színész Tom Wilkinson, és Paul Giamatti - a legjobb jelenetek kétségtelen, hogy hozzájuk főződik. Lásd a film eleje.

Isten igazabból a film addig működött kitűnően, amig meg nem érkeztünk a visszaemlékezéshez. Ugyanis így tudjuk meg, hogy alakul a hőseink viszonya, a közös ügyük. Nem volt kidolgozva, néha érhetetlen, zavaros. Másik, hogy a jelenetek egymás utáni folyása, átgondolatlansága azt eredményezte, hogy az egyszeri néző nem érti meg. Kuszának nevezném, mert ha nem figyelsz, nem igazán bontakozik ki előtted az igazság minden szelete. Viszont a perbeszédek mentetek valamit a mundér becsületen. Nem tagadom, voltak részek amikor a mosoly megjelent az arcomon, mint fontos kellék, de így is kevés volt a felhőtlen szórakozáshoz.

Szóval ezt a filmet érdemes fenntartásokkal kezelni, mert hajlamos lesz az ember elveszteni a fonalat. Nem is merem ajánlani teljes szível, úgyhogy adok neki egy 50%, ami tartalmazza az összes jót, ami itt volt.