Az az igazság, hogy a készítők eldönthették volna, hogy most a gyászt helyezik a középpontba, vagy a szerelmi fronton erősítenek. Mert így a film két igen fontos motívumot gyengít le teljesen, és marad nekünk egy igencsak közepes drámázás, ami nem is kellet volna annyira.

A történet egy férfiról szól, akinek a felesége meghal egy autó balesetben. Erről ír egy könyvet, főleg saját magának, hogy ezzel is könnyítsen a szerettet fél hiányán, s ezzel együtt elviselhetőbbé, feldolgozhatóbá tegye a gyászt. A könyv azonban bestseller lett, a siker miatt körutakat kell tennie az országban, így egy napon kénytelen vissza menni Seattle-be, ahol a feleségét elvesztette. Itt workshopokat tart, ahol olyan embereknek próbál segíteni, akik hasonló cipőben járnak mint ő. Azonban a „betegei” közben gyógyulgatnak, míg ő el sem kezdett kikászálódni a fájdalmából (nem szál be a liftbe, hanem lépcsőzik). Közben találkozik egy virágkötő lánnyal, aki még bonyolít a dogokon (bár ne tette volna).

A film legnagyobb hibát ott követi el, hogy nem döntötte el, hogy a szerelmi szált erősíti, vagy a gyász által okozott fájdalmat alkarja bemutatni. Így sajnos csak egy sablonos és majdhogynem teljesen érdektelen lett mind a két része a sztorinak. A filmnek a többségét a beszélgetések, a motivációk felvázolása tölti ki, a halállal való szembenézés, annak elfogadása, a többi kis részben, meg valamiféle kapcsolat szövődik, amit sajnos Jennifer Aniston játéka tönkre tett szépen, nem mintha nélküle érne egy fabatkát is. Aaron Echart-ról meg nem hittem, hogy ezt fogom írni, de bizony most ez rutin munka volt, nem is jött át sem a játéka, sem a vásznon fel-fel bukkanó motivációja sem.

Habár nem mondják ki, mi is történt valójában a feleséggel, de valahol sejthető, így a végen a siratós perceknél bizony megkapjuk a papírzsepis jelenetet. Ez viszont az egészét nézve, csak amolyan kötelező percek, amik nélkül nincs vége egy drámának, ezért is nem volt súlya a számomra, habár azt nem mondom, hogy nem lesz olyan akire hatással lesz, hisz pontosan azért vannak ezek a „kimondom az igazat, és minden rendbe jön” percek. A konklúzió viszont az, hogy ettől már készítettek jobb romantikus-gyászolós filmet.

50%

Azt nem tudom ki hogy van vele, de ezt a filmet szeretem, pedig Roland Emmerich-t divat mostanság szidni, főleg azért is, mert csaknem akarja abba hagyni a világ elpusztítását. Akaratos, na. Mondjuk a 2012-el végérvényes kinyírt minket egy időre, így gondolom most másokat akar majd eltenni láb alól, gondolok itt például egy idegen fajra. Vagy ha mégis akad valahol a föld mélyén - vagy bárhol - néhány túlélő, akkor azokra egy végső attack azért jár.

A Holnapután rendesen végig megy azon az úton, ami ahhoz vezet, hogyan kell jó néhány tucat ember kinyírni drámaian. Itt az időjárás gabalyodik meg, eljön a következő jégkorszak. A Föld északi részét teljesen jég fogja borítani, ami annak köszönhető, hogy az ember nem vigyáz a természetre, hanem kizsákmányolja, kiszipolyozza, és nem óvja a jövőnket, hanem a jelen a fontos, meg a profit termesztésen. Ha így folytatjuk jó megszívjuk az tuti.

A film látványilag tökély, de tényleg. Mikor New Yorkot elönti a tenger, ott éreztem hogy kitettek magukért a készítők. Meg tetszett a hajó a belvárosban. Az ezzel párosodó izgalom viszont nem volt az igazi, mert a történet butasága miatt – minden kitalálható - nem tesz jót koncepciónak. Így a könyvtárban ragadt emberekért nyilván egy fikarcnyi aggódás sincs, mert tudjuk, hogy valamilyen úton-módon meg fognak menekülni. Így a történet magában nulla, de mégis azt mondom, hogy nem unatkoztam. Így nem is bántom a filmet nagyon. Nincs is miért, hisz a sztorit nézem valamilyen szinte meg is történhet (némi tükör a mostani emberiségnek) meg az ilyen filmeknél a látvány a fontos, masszimum ha köré raknak valami jó felütést még javít rajta pluszba.

A színészek többsége gyenge, egyedül talán Dennis Quaid játszik említésre méltót. Csak egy dolgot javasolnék neki, innen a messzi távolból, hogy vállaljon már el végre egy olyan szerepet, ahol nem a világ összes fájdalma, gondja látszódik az arcán, hanem mondjuk egy kicsike mosoly is megjelenik, könyörgök. Szóval a film nyilván Emmerich eddigi munkásságának minta darabja, úgyhogy mindenki így álljon a kérdéshez ha eddig nem látta volna, de én mint mondtam is elvoltam vele, nem kell agyalni rajta, és ez most így jó volt.

70%

Vírusos film, abból is a rosszabbik fajta. A felütés nem volt rossz, még a jól is indul, viszont a végére nemcsak a felbukkanó betegekkel lesz a gond, hanem az unalommal is, ami elfog.



A történet már a vírus elszabadulása után kezdődik, amikor is nem sok ember élte túl, akik meg igen, azok rohangálnak, mint pók a falon. Így van ez a hőseinkkel is, akik a lopott kocsival akarjál elérni a tengerpartot, ahol régen nyaraltak, csak hát nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogyan az ember tervezi.
Teljesen feelgood az egész, olyan roadmovie a javából. A járvány ami elpusztítja a világot lópikula, csak az óvintézkedések kell kellőképpen betartani és akkor szabad vagy, mint a madár, még a lopott mercivel is lehet száguldozni, közben a meleg sört iszogatni, aminek olyan az íze, mint a húgynak.

Az eleje tényleg okés a filmnek, van némi izgalom, még útónálokkal is találkoznak. Akiktől nyilván be vannak tojva, mert mi lesz ha elkapják a kort? A főszerepben Chirs Pine, akit legutóbb a Star Trek-ben láthatunk. Azt kell hogy mondjam nem játszik rosszul, legalábbis én elhittem neki, hogy kurva nagy bajban vannak. Összességében az egészet, de főleg a végét, amit nagyon elrontottak, ezért is nekem már teljesen mindegy is volt, hogy élnek vagy halnak. Úgyhogy hiába a jó fényképezés, a film a végére saját magát fertőzte meg.

50%