Ok, most megleptek, mert ez nem egy tipikus apokaliptikus világba játszódó zombis film, hiszen itt az élő halottak éreznek, emlékeik vannak, sőt szerelembe esnek. Amivel végkép megleptek, hogy nem lett izzadtság szagú (na jó, ebben nem vagyok biztos), ugyan is, hogy lehetne komolyan venni egy olyan történetet, mikor egy zombi belebolondul egy lányba (meglátni és megszeretni esete áll fent), majd később kezd az emberi mivolta visszatérni.

Simán, mert nem veszi komolyan magát a film (már hogy tudná, ugye), lehet röhögni azon a banális helyzeten, hogy a hőn szerelmes zombi rájön, hogy ő tulajdon képen lehetne a zombik közt A Kaszanova is, persze a lánynak először nem akaródzik egy koszos -és büdös zombival nem hogy barátkozni, de járni, még csak az kéne, pfujjj. De, mivel a zombi szereti a zenét, meg olyan dolgokat, amik a lányoknak imponálnak, no, egye-fene, történjen meg aminek meg kell ilyenkor történnie. 

Persze, azt egy percig se higgyük, hogy a történet ilyen egyszerűen lezárulna, hisz a lánynak az apja nyilván valami vezető féleség és finoman fogalmazva sem komálja a zombikat - megvan a komolyan indoka arra, hogy inkább lövi fejbe őket, mintsem meglehetne győzni arról, hogy ezek a zombik már nem azok akiket korában a másvilágra juttatott.

Nos, mint mondtam szokatlan film, hisz úgy közelíti meg a zombis témát, amivel nem igen foglalkoztak még, és nem sült el szerintem rosszul. Van morbid romantika, szerelmes filmre jellemző jegyek, vicces szánt momentumok, drámainak szánt sorfordító helyzete, elválások majd újra összetalálkozások, és a kimaradhatatlan és az elhagyhatatlan minden felölelő és boldog ágymásra találás, a happy-end, az ásó kap nagyharang és csilingelős lovaskocsi igába fogott pónival. 

Eleven testek értékelés: 

Az Eleven testek csak akkor fog tetszeni - főleg az idősebb korosztálynak -, ha sikerül nem komolyan venni egy kicsit sem, hanem kikapcsolt agyal, már-már vegetatív állatban befogadni a látottakat. 

Nos, ez egy olyan romantikus dráma, amit üres két órában nyugodtan megnézhet az ember, csak arra kell felkészülni, hogy miután a végefőcím megy, kicsit "rosszul" érezheti magát. Aki kedveli a drámát némi romantikával fűszerezve, annak egyenesen kötelező.

A film egy fiatal pár sorsát követi végig, akik se veled, se nélküled kapcsolatban élnek, ha valamelyikőjüknek van egy kis vagy nagy problémája rögtön ott van a másiknak szemetesládának, de az igaz szerelem több ok miatt nem tud kiteljesedni. Ez főleg a fiú részéről jelent problémát, aki inkább a léha életet részesíti előnyben, mintsem a fontos dolgokra koncentrálna. 

A film több évet ölel fel, minden évben kapunk egy napot a szereplők hétköznapjaiból, hogy halad a sorsuk, hogyan add az élet valamit majd vesz el, milyen buktatókon keresztül jutnak végül egymás karjaiban, amikor is az élet szól közbe.

Főszerepben Anne Hathaway és Jim Sturgess. A közös bennük, hogy mind a ketten jól játszanak.

Egy nap értékelés:

Hát ez most rövidre sikeredet, de az igazság, hogy különösen nincs mit írni a filmről, hisz a történet klisés, a sok újat nyilván nem tud hozni, viszont nem bántam meg, hogy megnéztem, így egy 70%-t adok neki.

További szép napot!

Már megint egy vígjáték, ami nagyon romantikus akkor lenne. Hogy ezek a filmek jók vagy nem, döntse el mindenki magában, a mostan tárgyalt darabunk viszont azért nem jó, mert ilyen már annyiszor láttam, hogy becsömörlés (de hülye szó) teljes mértékeben tünetként jelenkezet nálam, ami nem jó ómen nekem sem, de a filmnek még annyira sem. De azért nem kell szánakozva falnak rohanni, még a kisbabák sem fognak bánatukban felsírni, mert a hűde szerelmes leszek egy délután alatt típusú filmek között még így is vállalható darab.

Szóval a történet nagy vonalakban annyi lenne, hogy Anna (Amy Adams) már nagyon meg akar házasodni, de a hőn szeretet hiper okos faszijának esze ágában sincs igába hajtani a fejét. (Persze addig, míg az érdeke nem kívánja úgy.) Miután a pasija elment Dublinba, ott meg van egy hagyomány, mégpedig, hogy szökőévében a nő is megkérheti a szívé választottja kezét. Így eset, hogy Anna  elindult, belekerült egy jó nagy viharba a repcsije, teljesen máshol szálltak le, a kaland indul: el kell jutni február 29-ig Dublinba. Kérdés: hogyan?

Nem fogjuk kitalálni, de természetesen ilyenkor mindig van kéznél egy jóképű, mogorva, kezdetben unszimpatikus fazon, aki kegyesen felajánlja a szolgálatait. Valami poén abból van, hogy néha alátesznek egymásnak, a nőnek a tisztaság, rendmániája, a férfi némi puritán igénytelenségének ellentettjéből sül ki vicc faktor, ami jó is, nem azt mondom, még mosolyogtam is rajtuk. Amy Adams, mondhatni rutinnal veszi az akadály, nem jelenthet neki problémát eljátszani mennyire szerelmes lesz az utolsó tíz percben, viszont a lovagot nem láttam ez eddig sehol, nyilván leakasztották a szegről, de ha jobban belegondolok, mintha, igen, a Kisvárosi Rock'n Rollban láttam volna. Utána néztem, és tényleg. Nem volt nagy szerepe, ezért is most eltölt némi büszkeség, ilyenre emlékezni. Ebben már csak az a szép, hogy csak az nem mondtam kiről van szó: Matthew Goode.

Itt be is fejezhetném az irományt, mert sok újat nem tudnék írni, csak a következő frázisokat ismételgethetném: de hisz ilyen már láttam, de hisz ilyen már láttam ... És tényleg így van, szóval a film kellemes szórakozás lehet, annak, akinek minden új-e téren, vagy annak, aki odáig van az ilyen filmekért, csak sajnos az nem én vagyon. Így kiszórok a filmre mondjuk egy 60%-t, mert azt el kell ismerni, hogy a másfél órás filmben voltok humoros jelenek, amin csak-csak sikerült mosolyogni, az idő elszaladt, ez meg csak jelent valamit.

Haj ez a film. Romantikus akar lenni, de nem az. Humoros akar lenni, de az sem. Erre most mit mondjon az ember, hogy rossz, igen az.



Gondok: nem vicces (ezt már írtam), légüres karakterek, sci-fibe illő történet, semmilyen szerelmi szál, lukacsos, semmitmondó sztori, et cetera, et cetera. Szánalmasan szenvedtetős az egész film, vagy háromszor kezdtem neki, de mind végig azt vártam mikor lesz már vége. Danny DeVito most szerintem eljátszotta élete legcikisebb szerepét, biztos azok a kifizetetlen számlák, vagy nem tudom mik késztette erre, de ultra gáz volt. A főszereplő fazon, nem tud színészkedni, inkább keresse mással a kenyerét. A film nagyon a középszer alja, sajnos

Ennél többet nem is szeretnék elmondani, aki akarja próbálja be, de kerülendő, és csak azért kap egy izmos 30%-t, mert Kristen Bell-t sikerült főszereplőnek castingolni.

Nahát ettől a filmtől sem fogunk hányat esni izgalmunkban, mert ilyen romantikus történettel már találkozhatunk párszor, mely csak annyival van megspékelve, hogy a nagyon szerelmes pár között cirka tizenöt év van. A film egyébként így előjáróbán sem volt rossz a maga kategóriájában, habár azt sem mondom, hogy ne lehetett volna egy kicsivel kerekebb a történet, de humoros, jól oda ragassza az ember a képernyőre.



A bevezetőben már csepegtettem el a sztoriból, ami annyi lenne, hogy van egy családanya, látszólag rendezett családi élettel, csak arról nem tud semmit, hogy a férje a konyhában gyakorolja a sütés – főzést( értsd: félre kufircol), csak épp nem a feleségével teszi mindezt. Asszony a gyerekkel együtt felköltözik a nagy városba, majd hiphop talál egy „bébiszitter”, aki vigyáz a gyerekekre, meg persze a lelkét és a libidóját is karban tartja, akarom mondani nagyon szerelmes lesz, a tőle jóval fiatalabb „fiúcskába”, aki még mindig az anyát boldogítja otthon.

Nos, a film nem mentes a humortól sem (még jó), azonban addig működött is a dolog, míg a gyerekek nem oda illőket mondanak itt-ott, vagy egy-két szituációt sikerült némiképp viccesre faragni, de sajnos a végére mindebből nem sok marad, csak a happy end, és ettől is lett az egész olyan átlagos, majdhogynem említésre sem méltó. Mert ugye a szerelem már csak olyan, hogy jön-megy, de a filmben is felvetődik a kérdés, mégis milyen jövője legyen egy olyan kapcsolatnak, amiben a nő és férfi között a korkülönbség ilyen nagy. A végére ugyan lett megoldás, mondhatni banális, kicsit mesebeli, a fiú fenőtt (világot látott), meg mi egyebek, de aki eddig nem látta, annak nem akarom elrontani a szórakozását, így nem mondok egyebet.



Még annyit, hogy főszerepben Catherina Zeta-Jones, és Justing Bartha. Aki nem ismerné, ő az a srác akit elvesztenek a nagy buli hevében, A másnaposokban. A végső verdikt az az, hogy egy délutáni lazulásra simán jó a film, így aztán nyugodtan lehet vele próbálkozni. Hatalmas kacajokat ha nem is hozz ki az emberből, de egy könnyed jókedvre nagyon is jó a film. Ja, a címen nem tudom, hogy mennyit agyaltak, de valami katasztrofálisan szörnyű lett.

70%

Lelkesedés híján, de csak megnéztem ezt a filmet. Habár újat nem mutatott, de azért egyet mégis megértettet az emberel, hogy vannak olyan pillanatok az életben, mikor jobb lenne, ha nem lénél ott, ahol éppen vagy.

Kicsit zavaros, de majd megértitek ha a filmet megnézitek. Szóval a történet nem egy nagy vasziszdasz, mert olyan mintha nem is lenne neki. Sajnos nem tudtam kihámozni mi fán teremne a lényeg, jobbára csak folynak az események, egy-két szerepelő összefut, apa-fia, na a kettőjük kapcsolata a konfliktusok meleg ágya. Majd egy nyomozó, akinek a felesége elvesztése jelent nagy fájdalmat, meg annak a lánya, aki szerelmes lesz. Persze egy olyan srácba, akibe nagyon nem kéne.

A filmnek a minőségével nem sok gond volt. Néhol attól függetlenül, hogy nem igazán vicces a történet, azért remek párbeszédek miatt volt humor is. Szóval a film nézhető, a rendezés is jó, csak valahogy se eleje, se vége, még akkor sem, ha nem is ezt vártam a végére, amit kaptam. Ha őszinte akarok lenni akkor megleptek ezzel a húzással amit a lenyomtak ide befejezés címszó alatt, valahogy nem erre számítottam.

Még annyit, hogy főszerepben Robert Pattinson (Twilight), de feltűnnek még: Emilie de Ravin (Lost), és Pierce Brosnan. Azt nem mondom, hogy nem ajánlom, csak mindenképp vigyük az elvárásainkat egy szintel lejjebb és akkor nem lesz gond. Ennyi lett volna röviden.

70%

A film ott bukik el, ahol egy rossz tanuló szokott. Rosszul adja elő a leckét (vagy el se mondja), a tanár meg kérlelhetetlenül belevési a naplóba hülye vagy kisfiam számot szimbolizáló karót. A film azért nem értékelhetetlen, csak sajnos engem nem igazán fogott meg, és olvasgatva a véleményeket, sokan vannak még ezzel így.

Fame egy New York-i iskola, ahova tehetséges diákokat vesznek fel, ahol beléjük pumpálják hogyan és miként lehetnek majd a nagy világban sikeres művészek. Ez szép meg minden, csak olyan az egész film, mintha nem is erről akarna nekünk mesélni, hanem mondjuk hogyan öltözünk fel minél idiótában, majd táncoljunk magunkból kikelve egy számomra értelmezhetetlen buliban, amit sajnos nem tudtam összeegyeztetni az iskola által sugallt puritánsággal.

Mindenkit „szigorúan” nyakon csipnek, ha valamit rosszul csinál, legyen az zongorázás, éneklék, színészkedés. Rávezetik a tutira, csak ebből kellet volna több, nem abból, hogy szerelmes vagyok és depis, meg nem azt csinálom ami én szeretnék, hanem azt amit az apám, meg nem jött össze amit akartam, ezért a metró elé ugrok, hát persze. Ez kell mai fiataloknak, az első kudarc után nincs is más választás, mint kinyírni magunkat, hát szép is ez a művészeti pálya, nem igaz?

Egyébként így, hogy sok művészeti ágat beleraktak, érzésem szerint nem jutott mindegyikre elegendő idő, így aki szimpatikus karakter lett volna, az szerepelt a legkevesebbet. Ráadásul miután szépen kiválogatták a legjobbakat, utána leült a film. Hiába jó a képvilág, hiába volt egy-két jó muzsika, hiába voltak közről-végről jó csajok, nem kötött le. A filmnek az összerakottsága fakó, kicsit lassú, majd kapkodó, nem voltak kibontva pontosan milyen keményen is kell megdolgozni ahhoz, hogy megtaláld önmagad abban amit csinálsz. Azt csak azokban merült ki, hogy az igazgatónő elmondta: nem leányálom az itt lét, aki nem teljesít repül, oszt mehet arra amerre lát. Az itt tanyázó iphone-on nevelkedett tiniket szó szerint nem rázza meg, így a nézőt sem, így komolytalan is, és megint csak azt sugallták ezzel, hogy nem is kell olyan sokat melózni, hisz a mai világban már szinte mindenki lehet akárki, csak fiatalnak kell lenni, meg egy kicsit akár könnyöverűnek is.

Miben reménykedtem még? Nos, mivel nagy művészeti iskoláról beszélünk, gondoltam, majd láthatunk jó koreografált táncot, zenét, majd lesz a végén valami ütős csattanó, erre sajnos csak egy közepes négy év lezárásaként tartott táncos-énekes bulira futotta, ahol a kedves szülők elmorzsolhattak pár könnycseppet, hogy a csemetéjük végzett, ez se kerül már több pénzbe.

Egyébiránt az se lehetne mondani, hogy nem szeretném az ilyen zenés-táncos filmeket. A Step up sorozattal is ki vagyok békülve, de valahogy Kevin Tancharoen első filmje nem győzőt meg. Azt vártam, hogy kellő képen megmutatják miként folyik egy művész ember élete az illyes fajta iskolában, mit kell tennie ahhoz, hogyan kell foggal-körömmel küzdeni, hogy megbecsült ember legyen abban amit csinál, ehelyett egy amerikai szirupos masszával lettem gazdagabb. Ezek szerint az amerikai álom, nem is akkora álom.

50%

Mivel romantikus történetet kitalálni nem olyan nehéz, hiszen az egyetemes filmes történelemben volt már példa mindenre, ami csak egy férfi-nő között lehet, így a tucat romantikázás hanyagolva végre találtak egy regényt, ami megpróbált valami újdonságot bevetni, még pedig a sci-fi-be illő időútázást. Na jó, ez az ide megyünk, majd ott vagyunk história nem új, de egy szerelmi szált is belefűzni, na ilyen még biztos nem sok volt.



A filmben a történet egy olyan emberről szól, akinek egy gén hibája miatt (legalábbis ezzel magyarázták) képes az időutazásra. Így találkozik már felnőtten egy kislánnyal (az idő múlással többször is), aki ezek után mindig is arról álmodozik, hogy a felesége lesz. Nem fogjuk kitalálni, az lesz, de ugye a bonyodalom egy ilyen férjjel extrán nehéz. Hisz egyszer csak eltűnik (ruhát persze nem vihet), majd egy másik „énje” megjelenik, majd megint eltűnik, majd visszatér ez eredeti, aki elment. Olyan mintha évente lejátszódna a múltad, te meg minden egyes ismétléskor megszületnél és léteznél, közben meg ugrándoznál az időben még saját magaddal is találkozva akár. Hát, igen elég bonyolult, nem is ragozom tovább, mert leírni is nehéz, nemhogy felfogni.

Azt kell hogy mondjam, hogyha leveszem a történet időútázásos aspektusát, akkor sok újat nekem nem mondott a film. A könyvet ugyan nem olvastam, állítólag sok dolgot kihagytak, módosítottak a film kedvéért, de ettől függetlenül a sztori megy előre, azt sem lehet mondani hogy olyan váratlan, vagy meglepő dolog történne, hisz majd mindig sejthető hogy a végkifejlet nem lehet teljesen heppy end. Sajnos így vásznon tálalva az eseményeket nem volt nagy hatással rám, ilyet is láttam, de ezen kívül nem éreztem, hogy plusz jelent az egésznek az ide-oda ugrálás.

Az eleje teljesen kecsegtetőt volt, hisz a bevezető képsorok jól berántanak a gödörbe, nincs idő agyalni háteztmosthogy, de utána valahogy közben sikerül kimászni a mélyből és ezen még Rachel McAdams mosolya sem segített. Játszott már ő ennél szerintem jobb romantikus történetben, elég csak említeni a Szerelmünk lapjait, ami ettől hatásosabb alkotás. Eric Bana meg nem okozott akkora csalódást, de, annyira azért nem éreztem benne a szerelmes férfit, ellenben Rachelel, akiről elhittem hogy szereti, még ha a morbiditás ilyen módján is.

A filmet tehát érdemes fenntartással kezelni és talán a könyvet először elolvasni, így vagy jobban fog tetszeni vagy nem. De még így a könyv elolvasása nélkül is érezhető, hogy a film lett a rosszabb, kár érte.

(A könyv, amit a bevezetőben említettem: Audrey Niffenegger: The time traveler's wife, azoknak akik esetlen el szeretnék/akarják olvasni.)

70%
 

Akartam hogy beférjen az óévbe ez a film - sajnos nem így lett, de annyira nem sajnálom, mert mégis egy kiváló filmmel kezdtem ezt az évet is. Nos, aki még nem látta volna annak elöljáróban annyit, hogyha nem is legjobb alkotás lett ebben a kategóriában, de mindenképpen megérdemel egy pár sort, meg aki Zooey rajongó annak meg kötelező, egyébiránt.

Elsőre arra gondol az ember, hogy egy szerelmes sztori lesz, de nem, nagyon is nem. Mert ebben a filmben nincs szerelem, csak annak a keresése, vagy jobban mondva meg nem értése, hogy mi is az? Legalábbis addig homályos, míg fel nem ébred az ember egy szép napon, oszt kész, már ott is van előtte az igazi (a nagy Ő), és ez adott esetben már egy megszólításból is tudhatja, érezheti.

A film remekül megy végig egy férfi-nő kapcsolatán, napokra osztva (500), és ezen napok között válogatva, hogy mi folyik két ember között, mikor az egyik fél azt érzi megtalálta az igazik, a másik meg csak jól érezni magát, de nem akarja olyan érzésekkel skatulyázni a „közös életüket”, mint pl. a szerelem. Így hát nem is étik meg egymás, jön az „ajtó csapkodos” rész, a kapcsolatuk ebben a formában halála van ítélve. A film összességében azért nem depresszív, a végén csak találnak egy aranyközéputas megoldást, ami végül boldog végkifejletnek is felfogható. Egy olyan igazság kibontásával, hogy sosem tudhatod mikor ki „kopog” az ajtódon. Úgyhogy van remény, nem kell megijedni.

A színészek is kitettek magukért még Zooey Deschanel is, akit most azt hiszem divat szeretni vagy mi. Egyébként el kell ismernem – még ha nehezemre esik is - mikor nincs jelen, a film is unalmasabb, úgyhogy van egyfajta kisugárzása, főleg azokban a filmekben mikor az a történet, hogy szeresük Zooey-t. Joseph Gordon-Levitt eddig nem okozott csalódás, itt sem, remek azt tudom mondani. Habár nekem sok volt a rugózása dolgokon, de ez nyilván a szövegkönyv ragasztotta rá. A zene egészen kiválóan lett összeválogatva, úgyhogy ezért is mehet a dicséret.

Összességen a mérleg pozitív, úgyhogy merem ajánlani. Szerencsére itt nem egy huszadrangú szerelmes történettel rukkolt elő Marc Webb rendező, hanem egy életszagú cselekménnyel, amiben betekintést nyerhetünk egy olyan kapcsolatba ami csak egy állomás az igazi felé.

80%

Az az igazság, hogy a készítők eldönthették volna, hogy most a gyászt helyezik a középpontba, vagy a szerelmi fronton erősítenek. Mert így a film két igen fontos motívumot gyengít le teljesen, és marad nekünk egy igencsak közepes drámázás, ami nem is kellet volna annyira.

A történet egy férfiról szól, akinek a felesége meghal egy autó balesetben. Erről ír egy könyvet, főleg saját magának, hogy ezzel is könnyítsen a szerettet fél hiányán, s ezzel együtt elviselhetőbbé, feldolgozhatóbá tegye a gyászt. A könyv azonban bestseller lett, a siker miatt körutakat kell tennie az országban, így egy napon kénytelen vissza menni Seattle-be, ahol a feleségét elvesztette. Itt workshopokat tart, ahol olyan embereknek próbál segíteni, akik hasonló cipőben járnak mint ő. Azonban a „betegei” közben gyógyulgatnak, míg ő el sem kezdett kikászálódni a fájdalmából (nem szál be a liftbe, hanem lépcsőzik). Közben találkozik egy virágkötő lánnyal, aki még bonyolít a dogokon (bár ne tette volna).

A film legnagyobb hibát ott követi el, hogy nem döntötte el, hogy a szerelmi szált erősíti, vagy a gyász által okozott fájdalmat alkarja bemutatni. Így sajnos csak egy sablonos és majdhogynem teljesen érdektelen lett mind a két része a sztorinak. A filmnek a többségét a beszélgetések, a motivációk felvázolása tölti ki, a halállal való szembenézés, annak elfogadása, a többi kis részben, meg valamiféle kapcsolat szövődik, amit sajnos Jennifer Aniston játéka tönkre tett szépen, nem mintha nélküle érne egy fabatkát is. Aaron Echart-ról meg nem hittem, hogy ezt fogom írni, de bizony most ez rutin munka volt, nem is jött át sem a játéka, sem a vásznon fel-fel bukkanó motivációja sem.

Habár nem mondják ki, mi is történt valójában a feleséggel, de valahol sejthető, így a végen a siratós perceknél bizony megkapjuk a papírzsepis jelenetet. Ez viszont az egészét nézve, csak amolyan kötelező percek, amik nélkül nincs vége egy drámának, ezért is nem volt súlya a számomra, habár azt nem mondom, hogy nem lesz olyan akire hatással lesz, hisz pontosan azért vannak ezek a „kimondom az igazat, és minden rendbe jön” percek. A konklúzió viszont az, hogy ettől már készítettek jobb romantikus-gyászolós filmet.

50%