Szakmád szerint csak beszélnek, meggyőznöd kell mindenkit és mi történne, ha egyszer a kertedben nőne egy fa, minden egyes kimondott szónál lehullna egy falevél, minden egyes levél után közelebb kerülsz a saját halálodhoz. Nagyjából ennyi lenne Eddie Murphy legújabb filmjének a története, ami nagyon bugyuta, nagyon nem nekem való, de a film még sem rossz.

Nem azt mondom, hogy felhőtlen az örömöm, Murphy mostanság nem hassít Hollywood csillagos egén, magyarul elvállal mindent amiben röhögcsélhet egy kicsit. Ez a filmje is inkább készült egy jó nagy családnak, akik körbe ülik a tévét és talán a gyerekek még vihognak is rajta egy keveset.

Poénos helyzetek vannak - több kevesebb sikerrel sikerült olyan szintre hozni a filmben, amiken ugyan rekeszizom sérvet nem fog kapni senki, de egy kellemes másfélt órát simán el lehet vele tölteni. 

Ezer szó értékelés:

Nem rossz film, nem is akarom letagadni, hogy simán végignéztem, jól szórakoztam, kicsit meg is lepet. Egy 70%-ot adok rá, de ebben az is benne van, hogy nem volt nagy az elvárás, és mivel megugrotta a minimum, ez a ponton is meglátszik.

Nos, mit lehet erről a filmről elmondani, elöljáróban mindenképp azt, hogy nyilván nem rossz, sőt az ilyen szirupos filmek között simán elsőosztályúnak mondható, úgy hogy, így az elején leírhatom, hogy esti szórakozásnak adja magát, a többit meg a kép után kitárgyaljuk.

A történet rém egyszerű. Ott indulunk, hogy Benjamin Mee felesége meghalt, a család próbál kilábalni a tragédiából. Nem egyszerű, Benjamin nem képes elengedni a feleséget, ráadásul a rámaradt két gyerekkel is meg kell birkóznia. Majd egy nap elhatározza, hogy most már ebből elég, változtatni kel, új élet majd mindent megold. Az új élethez természetesen környezet változás szükséges, amit egy lerobban állatkert vásárlás testesít meg.

A film nyilván hatásvadász, hisz az érzelmeinkkel játszik, hol boldogan nevetünk, hol lesz olyan is, mikor az olyan lelkületűeknek is kielégíti az igényét, akik szeretnek pityeregni. Megmondom őszintén az ilyen érzelmekre játszó filmek nem igazán a zsánereim, de itt szerencsére nem vitték túlzásban, hanem maradtak egy arany közép úton, amit jól sikerült bejárni. 

A két főszereplő elviszi a hátán a filmet. Jól oldották meg feladatukat. Matt Damon új szerepben láthatjuk, hisz nem játszott még apát, de különösebben drámában sem igazán csillantotta meg a tehetségét. Női vonalt Scarlett Johanson erősíti, aki most szinte smink nélkül szép, ami külön plusz pont. És nyilván nem fogom kihagyni Ellen Fanninget sem, aki a vidéki szeleburdi lányt is tökéletesen megformálta. 

Ha valakinek mind ez egyáltalán nem érdekel, akkor is érdemes megnézni, hisz a film gyönyörűen van fényképezve, és nem maradhatnak ki az állatbarátok sem, hisz azokból itt nem lesz hiány.

Igazi kaland értékelés: 

A végső verdict meglehetősen pozitív kicsengésű, akik szeretik a drámákat, nagyon kicsit vicces formában tálalva, akkor azoknak simán nézhető. A filmre egyébként egy 80%-t dobok, ami megérdemelten megy rá. 

Tényleg nem akartam ezzel kezdeni, de már a magyarok többször bebizonyították, hogy ha cím adásról van szó egész egyszerűen nem megy ez nekünk. A Young Adult-ból Pszichoszingli. Úristen, mi ez a förmedvény. Ki ad ki ilyen fordítást a kezéből, és főleg, ki mondta ki a végső szót, hogy ez jó. No de mindegy, koncentráljunk a filmre. 

Maga a film milyen volt? Hát, közepes. Jason Reitman rendezte, akiről annyit illik tudni, hogy a Juno-val alkotott már jót is, itt viszont nem igazán találta el a fonalat. Simán nézhető, főleg az eleje, a közepénél viszont már érződik, hogy a történet olyan amilyen, belesüpped a klisé mocsarába, kár érte. 

Nos, ha már itt tartunk, akkor lássuk, hogy miről is szol a fáma. Mavis Gray egy sikeres író, aki könyveket ír fiatal felnőtteknek. Ő az aki felvállalta, hogy eltávolodik a régi életétől (az unalmas várostól, emberektől), elmegy a nagyvárosba, ahol férjhez ment, azonban kezdeti sikerek után a dédelgetett álmoknak fuccs lett, az élet összességeben szar, elrepült mellette, a házassága is tönkrement, meg persze ő maga is. Elhatározza, hogy vissza tér szülővárosába, a régi életébe, a régi barátjához, akivel felmelegítheti a ezeréves kapcsolatukat és talán újra megtalálhatja a boldogságot. A bökkenő, hogy a férfinak felesége és gyereke van, de hát ez nem lehet akadály egy olyan embernek, aki a boldogságot hírből sem ismeri, vissza kapja ő még a régi szerelmét. 

A fő karaktert Charlize Theron hozza néhol jó, néhol nem annyira jól. Mert volt ő már ennél sokkal jobb, főleg, mikor lerobban nőt (A rém) kellet játszani. Itt is végül is ezt csinálja, csak nem annyira hitelesen. Olyan karaktert formál meg, aki régen a gimnáziumi évek alatt az unalmas helyiek között volt a helyi vagány, ő volt aki fogta magát, elhagyta ezt a posványos közege, és mikor vissza jött, még most is őt csodálják. Csak erről tudomást sem vesz, pusztító életet él, ráadásul az írói karrierje is vakvágányra kerül.

Isten igazából nem lenne olyan rossz film, csak valahogy nem érzem olyan drámainak a helyzetet, nem igazán éreztem a film egy részénél sem azt a hihetetlen nagy morális dilemmákat. Valahogy nem volt elég mélysége a történetnek. Ami megmarat Theron néhány jó beszólása, meg egy-két kínosan humoros jelenet. És ennyi. 

Young Adult értékelés: 

Nos, ilyen film nem is lehet egyébként istenigazából jó, mert boldog nem igazán lesz az ember miután végignézte, viszont egy 60% megy rá simán, de az is inkább Theron miatt van, többi nem igazán kötött le, őszintén szólva.

Azt kell, hogy mondjam a film maga módján teljesen vállalható, sőt, megkockáztatom, hogy szórakoztató, ami nem kis eredmény egy olyan filmtől, ami lehetett volna nagyon rossz is. Főleg rosszabb, mint az eredeti.

A történet fonalát ott vesszük fel, mikor egy amerikai kis városban néhány fiatal meghal, és a helyi tanács tagjai megtiltják a szórakozást, azon belül is főleg a táncot, ami a fiatalok körében mondani sem kell, nem okoz nagy örömet. Így elbujdokolva, titokban kell a szórakozás táncot nevező formáját végezni. Miután e szigorú törvények már-már éket ütöttek a helyiek fejében, akkor érkezik Ren McCormack nagyvárosi ficsúr, akinek az ilyen törvények több mint nevetséges, így hát elindul a "lázongás" minden és mindenki ellen.

A legjobban a filmnek a hangulat fogott meg, a zene és a tánc, ami ugyan nem egy Step up minőség, de a vidéki zenére nyomott lépések tejesen jól működnek és már-már nekem is kedvem lett a végére ropni egy kicsit. Az egészhez pedig hozzátesz a felhígított amerikai kisvárosi country hangulat.

Footloose értékelés:

A filmet merem ajánlani, másfél óra szórakozásnak jó, noha banális sztori (tiltott tánc 2012-ben kicsit viccesen hat), de a hangulat elviszi a hátán a filmet, így egy 80%-t simán megér.

A tovább mögött egy bónusz kép.

Milyen nap lenne az a életedben, mikor felkelsz reggel, látszólag minden rendben, közben mikor elmész az orvoshoz a vizsgálati eredményért, az pedig a képedbe mondja: veszélyes rákod van és a túlélésre az esélyed fifti-fifti. Ötven százalék! Mit tennél?

Adam (Josef Gordon-Levitt) író egy rádiónál, aki a munka után elmegy az onkológiára, ahol az orvos majdhogynem szándákosan szadista módon közli vele, hogy egy veszélyes rákja van a gerincében, és mint ahogy a filmnek a címe is sugallja a túlélési esélye nem több mint ötven százalék.

Azért jó ez a film, mert attól függetlenül, hogy szomorúan kellene ülni a film közben, hisz egy húszas éveiben élő ember lesz komolyan beteg, már ilyen fiatalon meg kell tanulnia milyen egy ilyen betegség ellen küzdeni, ez önmagában lehangoló, de film ennek pontosan az ellenkezőjét váltja ki. Jól keverték a humort és a komolyságot.

Adamnak komoly segítői vannak, hogy túl legyen a nehéz helyzetén. Először is ott van a Seth Rogen által megtestesített haverja, aki ha kell, ha nem próbálja rávenni, hogy a csajok márpedig buknak a rákos pasikra, meg persze a hülyülés minden helyzetben. A kemón összeismerkedik sortársaival, akikkel a hosszú kemoterápia telik el gyorsabban.

A barátnője (Bryce Dallas Howard) csak próbál a helyzeten úrrá lenni. Ugyan a kapcsolat már neki nem az jelenti, amit Adamnek, de a helyzetből próbál minél jobban kijönni és nem otthagyni a barátját. Viszont a lelkesedés nem tart sokáig. És hát az édesanyja inkább "nyűg" a hátán, az állandó fontoskodásával, így sokat nem is beszélnek.

Aki viszont a legtöbbet segíti neki, a terapeutája, akivel a hosszas beszélgetés közben a kezdeti ismerkedés után kezd komolyabb kapcsolat kialakulni. Így Adam a nehezebb napokat könnyeben képes átvészelni. 

Nos, a film nem szokványos módon közelíti meg a betegséget, hanem abból csinál humort, hogy valaki ebbe az állapotba kerül. Először is ugye, így könnyeben lehet csajozni, nem csak Adamnak, hanem a haverjának is, hisz ő kísérgeti mindenhova, gondozza, vele van jobban-rosszban, a csajoknak ez pedig imponáló. Úgyhogy, nem lesz az embernek rossz kedve mikor a végefőcím felcsendül, hanem elismerően csettint, így is lehet.

Fifti-fifty értékelés: 

Nem teljesen a való éltet vázolja film, de a rákról némileg többet megtudunk, a színészek jól játszanak és mivel feel-good úgy hogy van, egy 80%-t minden kertelés nélkül adok neki. 

Paul, mint film inkább a geekeknek szól, hisz a poénok nekik jobban ülnek, de azok se szomorkodjanak, akinek az egész képregény világ kínai, mert így is tökéletes szórakozást nyújthat. Jókat lehet rajta vihorászni, úgy mellékesen.

A történet két képregény-őrült körül bonyolódik, akik Angliából egyenesen Amerikába jöttek a jól megérdemel nyaralásukat eltölteni. Felkeresik azokat a helyeket USA-ban, ahol talán megvetették az idegenek egyszer a lábukat. Hogy-hogy nem belebotlanak Paulba, a földönkívülibe, aki nagyon laza és nagyon haza akar menni, mert a Nagy Ember elakarja tenni láb alól, a két jó barát haptákba vágja magát, és természetesen segít a furcsa szerzetnek.

Nos, Simon Pegg  és Nick Frost jó geek párost alkotnak. Főleg akkor válik igazán nézhetővé, mikor Paul váratlanul felbukkan, remek szövegek nyomva alázza a népet, így kőbunkó stílusával simán viszi a hátán a filmet. Ami pedig extrán pozitív a CGI, Pault élethűen alkották meg a készítők.

Paul értékelés: 

A film még ha néhol gyerekes is, de simán lekötött, vicces, lehet rajta jókat derülni, úgyhogy egy sima 70% lett most ez, csont nélkül.

Látattok már olyan horror ahol hullnak az emberek, mint a legyek a légypapíron, mégis szénné röhögitek magatok. Nem? Nos, itt a lehetőség, mert az tuti hétszentség, hogy ez a film elborult a maga nemében, olyan viccesen horroros. Nézzünk képet, folytatom.

Van két idióta (Dale és Tucker), akiknek aktuálisan az a legfontosabb, hogy elmenjenek a tó mellé, ahol most sikerült egy vadiúj vidéki házat venni. Jól megérdemel szabadidejüket akarják elütni, némi sör társaságában, meg egy kicsit pecázni, ha már ott vannak. Útközben találkoznak egy főiskolás csoporttal.

Hogy-hogy nem a főiskolások is a tóhoz igyekeznek. Megpillantják az első ránézésre két vidéki surmót, amikor is az egyik kaszával közeledik feléjük leszólítani a maga szerény eszközeivel a csoport legdögösebb csaját. Eredmény: sikítva futás, padlógáz - közben a két haver összenéz, gondolják magukba, ezek hülyék. 
Újbóli találkozási pont a tó: ahol a jó csaj belecsobban a vízbe, elveszti az eszméletét, a két jó barát segítségére siet, ami a partról úgy látszik, hogy elrabolják, a hajsza megindul.

Az egész film egy oltári nagy félreértésre épül, nem akar itt bántani senki senkit, aztán mégis elszabadul a pokol. Ugyanis a körülmények, a balsors, olyan szituációkat hoznak, ahol a főiskolások többsége az idő múlásával alulról szagolja az ibolyát. Az egyik pont belefut egy kiálló faágba, a másik megbotlik, majd kis idő múlva a fadaráló martalékává válik, de még számtalan szituációt lehetne sorolni, ahol a két jó barát jelen van, csak a körülmények szülte vicces helyzetekből  következnek a fatális halálok. Persze, azt senki nem tudja mi is a baja a másiknak.

Érdekesség, hogy a halálesetek mindig úgy következnek be, hogy ahhoz semmilyen formában nem társult emberi kéz, csak a szerencse távolmaradása, az emberek sutasága játszott közre.

Dale (Tyler Labine) és Tucker (Alan Tudyk) karaktereit megformáló színészek már-már Jay és Néma Bob párosát idézik, az egyik ugye a "okos", a másik megállás nélkül csak beszél és beszél. 

Mi a helyzet a magyar címmel?

Nem sok minden, én kérek elnézést.

Trancsírák értékelés:

Ne várjunk sokat a filmtől, nem is vállalkozik a világ megváltásra, csak egyszerűen szórakoztatja azokat, aki vevők erre a horror-vígjáték stílusra. Úgyhogy egy erős 80%-t mindenképp megérdemel, mert én kimondottan jól szórakoztam.

További szép napot!

A film inkább volt fárasztó, mint szórakoztató. Miért?

Hát csak azért, mert altesti poénokkal operáló filmmel a világból ki lehetne kergetni, nem vicces, röhögni ősszintén nem lehet rajta, legalábbis én nem tudok.

Hiába szereppel itt Natalia Portman és James Franco is, nem tudtam szeretni az egész fantasy világba csomagolt vígjátékot. Ez még nem lenne elég, Zooey Deschanel az egész filmet kinyírta szőröstől-bőröstül.

Nem is mondok többet, pontosan azért, mert tudom, hogy a film megosztó, van olyan aki jónak találja, így adok egy 50%-t, így mindenki jól jár, a káposzta is megmarad és a kecske is jól lakik.

További szép napot!

Már megint egy vígjáték, ami nagyon romantikus akkor lenne. Hogy ezek a filmek jók vagy nem, döntse el mindenki magában, a mostan tárgyalt darabunk viszont azért nem jó, mert ilyen már annyiszor láttam, hogy becsömörlés (de hülye szó) teljes mértékeben tünetként jelenkezet nálam, ami nem jó ómen nekem sem, de a filmnek még annyira sem. De azért nem kell szánakozva falnak rohanni, még a kisbabák sem fognak bánatukban felsírni, mert a hűde szerelmes leszek egy délután alatt típusú filmek között még így is vállalható darab.

Szóval a történet nagy vonalakban annyi lenne, hogy Anna (Amy Adams) már nagyon meg akar házasodni, de a hőn szeretet hiper okos faszijának esze ágában sincs igába hajtani a fejét. (Persze addig, míg az érdeke nem kívánja úgy.) Miután a pasija elment Dublinba, ott meg van egy hagyomány, mégpedig, hogy szökőévében a nő is megkérheti a szívé választottja kezét. Így eset, hogy Anna  elindult, belekerült egy jó nagy viharba a repcsije, teljesen máshol szálltak le, a kaland indul: el kell jutni február 29-ig Dublinba. Kérdés: hogyan?

Nem fogjuk kitalálni, de természetesen ilyenkor mindig van kéznél egy jóképű, mogorva, kezdetben unszimpatikus fazon, aki kegyesen felajánlja a szolgálatait. Valami poén abból van, hogy néha alátesznek egymásnak, a nőnek a tisztaság, rendmániája, a férfi némi puritán igénytelenségének ellentettjéből sül ki vicc faktor, ami jó is, nem azt mondom, még mosolyogtam is rajtuk. Amy Adams, mondhatni rutinnal veszi az akadály, nem jelenthet neki problémát eljátszani mennyire szerelmes lesz az utolsó tíz percben, viszont a lovagot nem láttam ez eddig sehol, nyilván leakasztották a szegről, de ha jobban belegondolok, mintha, igen, a Kisvárosi Rock'n Rollban láttam volna. Utána néztem, és tényleg. Nem volt nagy szerepe, ezért is most eltölt némi büszkeség, ilyenre emlékezni. Ebben már csak az a szép, hogy csak az nem mondtam kiről van szó: Matthew Goode.

Itt be is fejezhetném az irományt, mert sok újat nem tudnék írni, csak a következő frázisokat ismételgethetném: de hisz ilyen már láttam, de hisz ilyen már láttam ... És tényleg így van, szóval a film kellemes szórakozás lehet, annak, akinek minden új-e téren, vagy annak, aki odáig van az ilyen filmekért, csak sajnos az nem én vagyon. Így kiszórok a filmre mondjuk egy 60%-t, mert azt el kell ismerni, hogy a másfél órás filmben voltok humoros jelenek, amin csak-csak sikerült mosolyogni, az idő elszaladt, ez meg csak jelent valamit.

Már régen rossz, ha azon töröm a fejem a film közben, hogy hogyan fogom a földbe döngölni ezt a remek alkotást. Pedig, minden porcikám kívánja, mert egyrészt, unalmas, másrészt, valahogy nem igazán lett izomláz a rekeszizmomban. Ja, mellesleg, már régen mondom, hogy Steve Carell (ZseniKém) annyira vicces, mint ha egy földönkívülivel összefutnék szemtől-szemben egy eldugott sikátorban, aki végbél tükrözéssel akarná megalapítani, mi az ő fajuk és a mi fajunk között a kardinális különbség. (Na, ugye hogy nem lenne vicces.)



A film arról szólna, hogy mi van akkor, ha egy házasság már csak állapot, és nem jelent a két fél egymásnak semmit, csak az állandóssá vált szokások tartják együtt a őket, meg persze a gyerekek. Ezen kellene nagyon gyorsan változtatni és bevinni izgalmakat az életükbe. Na, ami hiányzott, azt megtalálták egy vendéglőben, mikor  elfoglalnak egy olyan asztalt ami nem az övék. Így bele keverednek a rossz arcok bizniszében és követelnek tőlük ezt-azt. Persze az egész sztori vihar a biliben, mert nem ez lenne a lényeg, hanem a szórakoztatás(!),  ami pont hiányzik, mert a készítők valahogy ez a (x)factort kihagyták, így se nem vicces, se nem szórakoztató.

Persze, mondhatja valaki, hogy itt van nekünk Steve Carell. Már a bevezetőben is utaltam rá, hogy számomra ez a fickó messze van a humort nyújtó egyénektől, meg egyébként a stílusa sem jön be. Lehet, hogy otthon a két fal között a csillárt letépik, olyan szöveget lenyom, vagy fejet vág, de a filmjeiben ebből édes keveset mutat. De ha nem ő, akkor majd Mark Wehlberg, Mila Kunis (csakhogy az ismertebb neveket említsem) nyújt nükünk kellemes pillanatot. Nehogy azt hidd, csak ha nem tekintjük Mila pofikáját annak. De ez nem ér.

Szóval a film az elején elmegy kategória, az elő fél óra várakozás telivel telt, de nem igazán akart beindulni, a közepe némi akció panelok miatt elmegy kategória, a vége pedig csak tényleg azért jó, mert hál' istenek ezt is megértük. Egy gyenge 50%-t adok neki, de csak ezért, mert vaj szívem van, meg lehet, hogy teljesen rosszul ítélem meg, de szerencse, itt vagytok tik, oszt' jó megmondjátok a tutit.