Igazság az, hogy a film jó is, meg nem is. Ugyanis, a sztori szempontjából sok újdonság nincs (halottnak hit katona, aki még sem az), de a megvalósítás valahogy jócskán a pozitív intervallum emeli a filmet. A színészi felhozatal sem utolsó szempont, ugyebár. Sőt, ha még jól is játszanak.



Vannak esetek, mikor már nincs vissza út, de a családod miatt még a lehetetlen is bevállalod, átkapcsolsz a túlélő üzemmódba, nincs olyan, amit nem tehetsz meg, hisz haza kell menned. Ez fogalmazódott meg Sam fejében, mikor fogságba esik Afganisztánba. A felesége és a gyerekei viszont azt hiszik, hogy nem tér vissza többet, hisz halott, a fekete bárány testvér előre lép, és próbálja átvenni a halottnak hit családfő szerepét.

Még nem mondtam, de az egész film alatt érezni egy alap feszültséget, ami végighúzódik az egész családon. Remekül mutatják mik azok a mozzanatok, mikor hazatér a hatolnak hit katona, és senkinek nem tudja elmondani, miken ment keresztül, milyen bűnt kellet elkövetnie ahhoz, hogy túlélje és haza jöhessen. Mikor meg itthon van végre, egy idegenek érzi magát, nem tudja eldönteni elárulták-e, megcsalták-e? Szembe fordul az eleségnek hit családjával, nem hisz a feleségének sem, és a lányaival is ellenségesen viselkedik.

A színészek kiválasztása tökéletesen történet. A sittes testvért, aki éppen szabadult a börtönből, Jake Gyllenhaal jól játszotta. A patrióta katonát, Tobey Maguire (Spider-man), meglepően jól formázta meg, habár az elején voltak kétségeim, de a végén, mikor elszakad a cérna, ennél jobban nem hiszem, hogy át lehetne adni a feszültséget a megviselte katonát képeben. A feleséget a kitűnően hozza Natalie Portman, akit anya szerepben is jó látni.



Szóval a film, nem rossz, sőt egyenesen jónak mondható, habár a világot nem váltja meg, de a színészi játék erős, főleg, hogy mondtam is Tobey lepet meg, de a többiek is jók voltak. Szóval merem ajánlani, annak, aki eddig nem látta volna.

80%
 

Lelkesedés híján, de csak megnéztem ezt a filmet. Habár újat nem mutatott, de azért egyet mégis megértettet az emberel, hogy vannak olyan pillanatok az életben, mikor jobb lenne, ha nem lénél ott, ahol éppen vagy.

Kicsit zavaros, de majd megértitek ha a filmet megnézitek. Szóval a történet nem egy nagy vasziszdasz, mert olyan mintha nem is lenne neki. Sajnos nem tudtam kihámozni mi fán teremne a lényeg, jobbára csak folynak az események, egy-két szerepelő összefut, apa-fia, na a kettőjük kapcsolata a konfliktusok meleg ágya. Majd egy nyomozó, akinek a felesége elvesztése jelent nagy fájdalmat, meg annak a lánya, aki szerelmes lesz. Persze egy olyan srácba, akibe nagyon nem kéne.

A filmnek a minőségével nem sok gond volt. Néhol attól függetlenül, hogy nem igazán vicces a történet, azért remek párbeszédek miatt volt humor is. Szóval a film nézhető, a rendezés is jó, csak valahogy se eleje, se vége, még akkor sem, ha nem is ezt vártam a végére, amit kaptam. Ha őszinte akarok lenni akkor megleptek ezzel a húzással amit a lenyomtak ide befejezés címszó alatt, valahogy nem erre számítottam.

Még annyit, hogy főszerepben Robert Pattinson (Twilight), de feltűnnek még: Emilie de Ravin (Lost), és Pierce Brosnan. Azt nem mondom, hogy nem ajánlom, csak mindenképp vigyük az elvárásainkat egy szintel lejjebb és akkor nem lesz gond. Ennyi lett volna röviden.

70%

Erről hosszasan már sok helyen kifejtették a véleményüket, ami vagy pozitív, vagy adott esetben negatívra sikeredett. Sajnos nekem is az utóbbihoz húz a szívem. Ugyanis, nem kötött le, sőt, inkább azt éreztem, hogy kár volt erre eltölteni az időt, ami egy Oscart kapott filmnél több mint necces, szerintem.



Talán az volt a baj, hogy jó bő két órában akarja elmondani a rendező, hogy milyen egy bomba szakértő élete a terepen, mikor az életét kockáztatva próbálja hatástalanítani a bombákat. Csak ebben a témában nem sok van, ez látszott a filmen is, mert csak ismételni tudta magát. Kapnak egy fülest, kimennek, hősködik egyet a főnök (mert ki a fasza gyerek, ha nem ő), majd újabb hívás, oszt ennyi. Jó, a rendezéssel nem sok bajom volt, nyilván nem lehetett kihozni belőle ennél többet, főleg azt nem, hogy feszes legyen, legyen valami története az egésznek, egy cél, amiért a néző is izgulhat. Ilyen csak addig volt, míg ismételgetheti magában, na ugyan felrobban-e a bomba, vagy nem, de azért titokban tudta, hogy úgy sem fog.

A rendező Kathtyn Begelow, James Cameron volt felesége, akivel ugye csatában volt az Oscarért. Most már tudjuk, hogy a női rendező zsebelte be a díjat a rendezésért, sőt még a legjobb filmért járó díjat is elvitte A bombák földjén. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de szerintem, ez a film így ebben a formában nem érdemelte meg. Az Avatar meg hiába volt nagyságrendekkel jobb film, nem kaphatta meg, így kizárásos alapon maradt ez a megoldás.

Különösebb gond nem volt a színészi játékkal, csak néhol éreztem túljátszottnak. A főszerepben Jeremy Renner, akiről eddig olyan sokat nem lehetett hallani, de nyilván majd most megnyílik előtte a lehetőség. A mellékszerepekben játszó színészek, az ilyenkor szokás körmeneteket játsszák el (az egyik rájön, gyereket akar, de előtte még teljesíteni, amit a haza kíván, meg persze itt van egy porban fingó beszari jankó, aki inkább nyávog, meg a problémát okozza, mintsem a küldetés sikerét lendítené előrébb).

Szóval a film összességében nem nyerte el tetszésemet. Ha nem kapta volna meg a díjat, akkor azt mondanám, hogy egy jó iparos munka, egy női rendezőtől (mondjuk ez már önmagában kuriózum), de így többet várt az ember, valami pluszt, de itt semmit nem éreztem, ami eme hiányt ki tudta volna tölteni. És nem rángásuk már a kamerát, mikor filmezünk, könyörgök, ahhh.

70%

A film ott bukik el, ahol egy rossz tanuló szokott. Rosszul adja elő a leckét (vagy el se mondja), a tanár meg kérlelhetetlenül belevési a naplóba hülye vagy kisfiam számot szimbolizáló karót. A film azért nem értékelhetetlen, csak sajnos engem nem igazán fogott meg, és olvasgatva a véleményeket, sokan vannak még ezzel így.

Fame egy New York-i iskola, ahova tehetséges diákokat vesznek fel, ahol beléjük pumpálják hogyan és miként lehetnek majd a nagy világban sikeres művészek. Ez szép meg minden, csak olyan az egész film, mintha nem is erről akarna nekünk mesélni, hanem mondjuk hogyan öltözünk fel minél idiótában, majd táncoljunk magunkból kikelve egy számomra értelmezhetetlen buliban, amit sajnos nem tudtam összeegyeztetni az iskola által sugallt puritánsággal.

Mindenkit „szigorúan” nyakon csipnek, ha valamit rosszul csinál, legyen az zongorázás, éneklék, színészkedés. Rávezetik a tutira, csak ebből kellet volna több, nem abból, hogy szerelmes vagyok és depis, meg nem azt csinálom ami én szeretnék, hanem azt amit az apám, meg nem jött össze amit akartam, ezért a metró elé ugrok, hát persze. Ez kell mai fiataloknak, az első kudarc után nincs is más választás, mint kinyírni magunkat, hát szép is ez a művészeti pálya, nem igaz?

Egyébként így, hogy sok művészeti ágat beleraktak, érzésem szerint nem jutott mindegyikre elegendő idő, így aki szimpatikus karakter lett volna, az szerepelt a legkevesebbet. Ráadásul miután szépen kiválogatták a legjobbakat, utána leült a film. Hiába jó a képvilág, hiába volt egy-két jó muzsika, hiába voltak közről-végről jó csajok, nem kötött le. A filmnek az összerakottsága fakó, kicsit lassú, majd kapkodó, nem voltak kibontva pontosan milyen keményen is kell megdolgozni ahhoz, hogy megtaláld önmagad abban amit csinálsz. Azt csak azokban merült ki, hogy az igazgatónő elmondta: nem leányálom az itt lét, aki nem teljesít repül, oszt mehet arra amerre lát. Az itt tanyázó iphone-on nevelkedett tiniket szó szerint nem rázza meg, így a nézőt sem, így komolytalan is, és megint csak azt sugallták ezzel, hogy nem is kell olyan sokat melózni, hisz a mai világban már szinte mindenki lehet akárki, csak fiatalnak kell lenni, meg egy kicsit akár könnyöverűnek is.

Miben reménykedtem még? Nos, mivel nagy művészeti iskoláról beszélünk, gondoltam, majd láthatunk jó koreografált táncot, zenét, majd lesz a végén valami ütős csattanó, erre sajnos csak egy közepes négy év lezárásaként tartott táncos-énekes bulira futotta, ahol a kedves szülők elmorzsolhattak pár könnycseppet, hogy a csemetéjük végzett, ez se kerül már több pénzbe.

Egyébiránt az se lehetne mondani, hogy nem szeretném az ilyen zenés-táncos filmeket. A Step up sorozattal is ki vagyok békülve, de valahogy Kevin Tancharoen első filmje nem győzőt meg. Azt vártam, hogy kellő képen megmutatják miként folyik egy művész ember élete az illyes fajta iskolában, mit kell tennie ahhoz, hogyan kell foggal-körömmel küzdeni, hogy megbecsült ember legyen abban amit csinál, ehelyett egy amerikai szirupos masszával lettem gazdagabb. Ezek szerint az amerikai álom, nem is akkora álom.

50%

Mivel romantikus történetet kitalálni nem olyan nehéz, hiszen az egyetemes filmes történelemben volt már példa mindenre, ami csak egy férfi-nő között lehet, így a tucat romantikázás hanyagolva végre találtak egy regényt, ami megpróbált valami újdonságot bevetni, még pedig a sci-fi-be illő időútázást. Na jó, ez az ide megyünk, majd ott vagyunk história nem új, de egy szerelmi szált is belefűzni, na ilyen még biztos nem sok volt.



A filmben a történet egy olyan emberről szól, akinek egy gén hibája miatt (legalábbis ezzel magyarázták) képes az időutazásra. Így találkozik már felnőtten egy kislánnyal (az idő múlással többször is), aki ezek után mindig is arról álmodozik, hogy a felesége lesz. Nem fogjuk kitalálni, az lesz, de ugye a bonyodalom egy ilyen férjjel extrán nehéz. Hisz egyszer csak eltűnik (ruhát persze nem vihet), majd egy másik „énje” megjelenik, majd megint eltűnik, majd visszatér ez eredeti, aki elment. Olyan mintha évente lejátszódna a múltad, te meg minden egyes ismétléskor megszületnél és léteznél, közben meg ugrándoznál az időben még saját magaddal is találkozva akár. Hát, igen elég bonyolult, nem is ragozom tovább, mert leírni is nehéz, nemhogy felfogni.

Azt kell hogy mondjam, hogyha leveszem a történet időútázásos aspektusát, akkor sok újat nekem nem mondott a film. A könyvet ugyan nem olvastam, állítólag sok dolgot kihagytak, módosítottak a film kedvéért, de ettől függetlenül a sztori megy előre, azt sem lehet mondani hogy olyan váratlan, vagy meglepő dolog történne, hisz majd mindig sejthető hogy a végkifejlet nem lehet teljesen heppy end. Sajnos így vásznon tálalva az eseményeket nem volt nagy hatással rám, ilyet is láttam, de ezen kívül nem éreztem, hogy plusz jelent az egésznek az ide-oda ugrálás.

Az eleje teljesen kecsegtetőt volt, hisz a bevezető képsorok jól berántanak a gödörbe, nincs idő agyalni háteztmosthogy, de utána valahogy közben sikerül kimászni a mélyből és ezen még Rachel McAdams mosolya sem segített. Játszott már ő ennél szerintem jobb romantikus történetben, elég csak említeni a Szerelmünk lapjait, ami ettől hatásosabb alkotás. Eric Bana meg nem okozott akkora csalódást, de, annyira azért nem éreztem benne a szerelmes férfit, ellenben Rachelel, akiről elhittem hogy szereti, még ha a morbiditás ilyen módján is.

A filmet tehát érdemes fenntartással kezelni és talán a könyvet először elolvasni, így vagy jobban fog tetszeni vagy nem. De még így a könyv elolvasása nélkül is érezhető, hogy a film lett a rosszabb, kár érte.

(A könyv, amit a bevezetőben említettem: Audrey Niffenegger: The time traveler's wife, azoknak akik esetlen el szeretnék/akarják olvasni.)

70%
 

Minap nézelődtem a DVD-k között, hogy milyik legyen az a Nicolas Cage film, amiben van valamilyen fazona a hajának, meg nem radírozta még ki az eddig elért filmbeli eredményeit/erényeit (hajjaj, hol vannak már a Szikla és az Áll/Arc minőségű filmjei). Így bukkantam a Fegyverneppere (a magyar fordítás nagy fain), ami meglepetés, de tényleg jó. Nézünk egy képet és aztán kifejtem miért is.



Szóval már kezdéssel megvettek előre. Egy töltény szemszögéből követhetjük végig azokat az események, ami ahhoz kell, hogy az a golyó a gyárból egy embernek a fejében landoljon. Állítom az utóbbi idők egyik legjobb filmkezdése, hanem a legjobb. Na jó, ezt a kijelentést ne vegyük kész pénznek, mert azokhoz a filmekhez tudok viszonyítani amiket jószerével láttam.

A történetben egy fegyverkereskedő születését láthatjuk, hogy kerül a porfészekből az élet elit feléhez. Hát igen, ha ehhez fegyverek kell adni-venni, akkor azt, meg egyébként a filmben is elhangzik: „ha nem én kereskedek velük, akkor majd megteszi más”, így a morális része le is van tudva, ha te nem akkor majd más, nem igaz. Ez a fajta igazság megközelítés miatt nem is tudtam elítélni, mert tényleg, a hidegháború végeztével rengeteg fegyver csak vegetált itt-ott, azt bizony meg kellet mozgatni valakinek. „Én megpróbáltam mást csinálni, de ha csak ebben vagyon jó akkor mit tegyek”, így „muszáj” folytatni, és Yuri Orlov (Nicolas Cage) folyatta is, hiába vesztett el szinte mindenkit, aki ugyanis nem fordult el tőle, az a koporsóban végezte.

Hogy ne legyen izgalom mentes az adok-veszek, ezért nyilván kellet egy interpolos fazon (Ethan Howke) is, aki minden elkövett hogy lebuktassa/elkapja az emberünket, de mikor meg sikerült neki, az érdekek, meg a pénz sokat nyomott a latba, így nyilván nem győzhetett, masszímum csak morálisan, vagy még úgysem.

Nos, a film majd két óra, így ne várjon senki pergő játékmenetet, be is lassul néha, de hogy mondni szokták, a jóért ki kell böjtölni a rosszat, és ha meg-meg is akadozott a folytonosság, azért eljuthatunk néhány lepukkant diktatórikus afrikai országba, ahol ha kicsit is, de betekintést nyerhetünk hogy is megy a biznisz mifelénk. Itt a fegyver a lényeg, hogy minél gyorsabban megkapd, és ha te vagy az első, akkor tied a hatalom.

A végső verdikt csak annyi lenne, hogy a film egy dokumentum filmnek is elmegy, amolyan illik egyszer látni filling a középiskolásban, hogy tud mi történik az erőszak legfőbb képviselőjével, a fegyverrel. Megnézni meg erősen ajánlott.

80%

Az az igazság, hogy a készítők eldönthették volna, hogy most a gyászt helyezik a középpontba, vagy a szerelmi fronton erősítenek. Mert így a film két igen fontos motívumot gyengít le teljesen, és marad nekünk egy igencsak közepes drámázás, ami nem is kellet volna annyira.

A történet egy férfiról szól, akinek a felesége meghal egy autó balesetben. Erről ír egy könyvet, főleg saját magának, hogy ezzel is könnyítsen a szerettet fél hiányán, s ezzel együtt elviselhetőbbé, feldolgozhatóbá tegye a gyászt. A könyv azonban bestseller lett, a siker miatt körutakat kell tennie az országban, így egy napon kénytelen vissza menni Seattle-be, ahol a feleségét elvesztette. Itt workshopokat tart, ahol olyan embereknek próbál segíteni, akik hasonló cipőben járnak mint ő. Azonban a „betegei” közben gyógyulgatnak, míg ő el sem kezdett kikászálódni a fájdalmából (nem szál be a liftbe, hanem lépcsőzik). Közben találkozik egy virágkötő lánnyal, aki még bonyolít a dogokon (bár ne tette volna).

A film legnagyobb hibát ott követi el, hogy nem döntötte el, hogy a szerelmi szált erősíti, vagy a gyász által okozott fájdalmat alkarja bemutatni. Így sajnos csak egy sablonos és majdhogynem teljesen érdektelen lett mind a két része a sztorinak. A filmnek a többségét a beszélgetések, a motivációk felvázolása tölti ki, a halállal való szembenézés, annak elfogadása, a többi kis részben, meg valamiféle kapcsolat szövődik, amit sajnos Jennifer Aniston játéka tönkre tett szépen, nem mintha nélküle érne egy fabatkát is. Aaron Echart-ról meg nem hittem, hogy ezt fogom írni, de bizony most ez rutin munka volt, nem is jött át sem a játéka, sem a vásznon fel-fel bukkanó motivációja sem.

Habár nem mondják ki, mi is történt valójában a feleséggel, de valahol sejthető, így a végen a siratós perceknél bizony megkapjuk a papírzsepis jelenetet. Ez viszont az egészét nézve, csak amolyan kötelező percek, amik nélkül nincs vége egy drámának, ezért is nem volt súlya a számomra, habár azt nem mondom, hogy nem lesz olyan akire hatással lesz, hisz pontosan azért vannak ezek a „kimondom az igazat, és minden rendbe jön” percek. A konklúzió viszont az, hogy ettől már készítettek jobb romantikus-gyászolós filmet.

50%

Most rövid leszek. Több oka van, de a legfontosabb, hogy semmit nem szabad elárulni, mert még azt a csekély élményt is elrontanám, ami talán valahol felsejlik ebben a filmben. A kérdés adott: Miért nézd meg ezt a filmet? Nehéz kérdés, mert tulajdon képen olyan volt nekem az egész mintha láttam volna, pedig nem is. Sajnos semmi újdonság nincs, csak egy nagy adag kliséhegy. Ráadásul előre levetem hogy mikor mi fog azzal a szerencsétlen emberel történni.

A történet Jonathan McQuarry (Ewan McGregor) könyvelő unalmas életéről szól, aki összehaverkodik egy Wyatt (Hugh Jackman) nevű emberel, és bevezeti egy olyan új világban, ahol olyan nőkel jön össze akikről nem is álmodhatott. Egy este megismerkedik egy szőke szépséggel, akivel a barátság nem éppen gyümölcsözően alakul, nem is beszélve Wyett-el...

Szóval akkor marad a színészgárda. Hugh Jackman és Ewan McGregor nevek hallatán azért reménykedtem, hogy lesz itt valami, de sajnos sem a film, sem a játékuk nem győzött meg igazán. Hisz nem elég, hogy a sztori olyan amilyen, még a film is hi-he-tet-len von-ta-tott, unalmas, a feszültség is teljesen reménytelenül van felkonferálva. Olyan az egész film, mintha előre látnád mi lesz a következő lépés, így marad a teljes kérdőjel, hogy mit akart Marcel Langenegger rendező ezzel az egész silány koncepciótlan filmnek nevezett szörnyszülöttel.

40%

Vietnámról szóló film, hát igen, volt már egy pár hasonló, de lett még egy, én meg most megnéztem, jó is volt, de azért annyira nem, hogy a nagy elődöket maga alá gyűrje (pl. Szakasz). A film azt próbálja bemutatni, hogy milyen nagy hősnek kell lenni ahhoz, hogy a fronton ne szard össze magad, ha szembe kerülsz egy vietcongal. Persze amerikai hősei csak gyaknak, követik a parancsot, meg hullnak mint a legyek, csak a filmből az nem derül ki, hogy mire is volt ez jó, pedig még egy fényképész-firkászt is importáltak a harcmezőre, hogy ha lesz ideje, akkor keresse már meg mi értelme van az egész durvulásnak?



A válasz nem meglepő módon számomra nem derült ki, csak utána kell néznem, hogy mi is történt akkor? A szerepek kiosztásánál Mel Gibson beválogatásért ötös jár, jól játszik, jól adja az elkötelezett keresztényt, családost, a hőst, a harcmezőn félelmet nem ismerő katonát, aki soha nem hagya ott pajtásait, még akkor sem ha parancsot kap rá. A többi katonát a dráma véget ellátták feleséggel, adott esetben gyerekkel, hogy nagyobbat üssön, ha a taxis kolléga kihozza a távíratott a sajnálatos eseményről. Végül is nem volt olyan rossz ötlet, hogy két fronton is ment a közdelem. Otthon az asszonyok izgulhattak, tarthattak kupaktanácsokat, miközben a férjeik a hozza nevében tettek életük végére pontot.

A film sokkal nagyobbat is üthetett volna, ha a drámázást nem viszik túlzásba. Még a vietcongokat is érző embereknek mutatták be, ami biztos így is volt, csak vicces, hogy simán lelövik, lebombázzák őket, de utána magasztalás megy erősen. De ha lehántoljuk drámát, akkor viszont a harc az rendesen kidolgozott, ropognak a fegyverek, ami természetesen minél realisztikusabban találnak célba az ember puha testében.(Csak kérdezem: akkor nem volt olyan felszerelés, hogy védi valami a mellkast, mert így kimenni lelövetni magamat, hát elég neces.) Csak egy gond van, mégpedig, hogy annyi film készül már ilyen témában, hogy az sokat látott nézőnek nem is hat már olyan erősen az idegrendszerére. Nem ütnek meg annyira az események, hogy azt tudja mondani, mekkora szörnyű dolog ez a háború.(Vagy csak én vagyok így ezzel, nem tudom?)

Randall Wallece rendező próbált egy háborús drámát összehozni, ami nem lett annyira rossz, sőt akár elég jó ahhoz, hogy simám végignézze az ember, és elismerően tudomásul vegye, hogy ez is megvolt, de csaknem ért el akkora hatást, mint amit adott estben kellet volna. De, ha nem akarok csökönyös lenni, akkor meleg szível ajánlhatom, talán Mel Gibson játéka, meg a harci jelentek miatt megéri megnézni.
 

70%

Nekem azt mondták, hogy ez egy jó film. „Nézd meg, mert olyan igazi, hogy egész egyszerűen nem lehet nem szeretni.” Hát akkor csak halkan szólok, tévedés. Nem akarom elbagatellizálni, hogy megemlítsem, az agyam nyilván nekem nem tudta feldolgozni, hogy miket raktak elém a készítők, de akkor sem jött át. Egész egyszerűen nem több a film, mint egy jó nagy adag baromság. Ezt egy olyan írónak a tollából akinek egy perce (vagy többre?) elborult az agya, az általa megírt elmebajos történetet meg vászonra vitte a másik lipóti fickó (sorry).

Ha már a történetről szólok, akkor csak annyi lenne, hogy van egy ember, akinek a film során három alternatív világon keresztül keresi, hogy miért is olyan különleges a kilences szám, meg ő maga is ugye. A számos magyarázattal még én is elboldogultam az elmondottak alapján, de az sötét, hogy akkor most mi lett volna a célja a fazonnak az egész film alatt. Talán valamiféle UFO volt, vagy Isten kis Juniorja, vagy ... szóval lehetne ezt folytatni, de gondolom, majd mindenki eldönti magában (jobb híján), hogy mit látott?

A rendező és forgatókönyv író John August. Mikor megláttam a nevét, rögtön tudtam mi is itt a helyzet. Ha esetleg nem lenne meg, akkor elárulom, hogy a Nagy halt (Big Fish), vagy a Charlie és a csokigyárt is ő írta, úgyhogy az elborult történetért nem kellet neki szomszédba menni. Csak a Big Fish esetében megértettem mit akart, itt viszont azt éreztem, hogy túl akarta magát szárnyalni, ami meglátásom szerint nem sikerült.

Viszont, Ryan Reynolds előtt meg kell emelnem a kalapom, mert végül is csak miatta néztem végig az egészet. Remekül hozta a három teljesen különböző figurát, ami úgy is felfogható, hogy egy színésszel lezavartak három főszerepet. Talán furcsának csak íróként festett, nem igazán tudom elképzelni annak, de csak megbirkózott a szerepel valahogyan. Arra viszont készüljünk fel, hogy az összes szereplő egy brancs lesz végig, minden egyes új történetkor. Találkozik/unk Melissa McCarthy-vel, akit rendszeresen jól átver, vagy Hope Davis-el, aki meg inkább a rejtélyes szerepkört hozta. El ne felejtsem Elle Fanning-t, akiről azért érdemes annyit tudni, hogy fiatal korra ellenére (most 11 éves) remekül játszik, még nagy színésznő válhat belőle.

Ha esetleg sikerül megfejteni, ki, mit, hogyan, miért tett vagy nem tett a filmben, akkor csak nyugodtan lehet engem a földbe döngölni, vagy okítani, miről is maradtam le itt. Pontozni viszont most nem fogok (50%), mert nem lenne igazságos a filmmel, meg az olvasóval szemben sem. Ugyanis, nem akarom a kedvét senkinek elvenni, attól hogy megnézze, csak azért, mert nem tudom értékelni az ilyen elvont dolgokat - amibe bele kellene látni valamit -, nyilván másoknak ez a csúcs, nincs is ezzel semmi baj.